Hát, ezt a könyvet csak pár perce tettem le és máris alig várom, hogy elolvashassam, mi történik majd Ophélie-vel a következő részben!!!

Valahogy tavaly a felnőtt átlagomhoz képest többet sikerült olvasnom, és hogy ne csak többet, de új írásokat is megismerjek (mert a klasszikusnek se szeri, se száma, de a kortárs kötetekkel valahogy le vagyok maradva), a Szabados Ági nemrégiben indult podcastjában ajánlottak közül is sokat a listámra tettem. A tükörjáróról is itt hallottam először, és bár érdekes történetnek hangzott a rövid ismertető után is, az hogy az írónő megálmodta varázsvilág sokak szerint J. K. Rowlingéhoz fogható, azon nyomban mozgósította az ujjaimat, hogy a telefonos jegyzeteimhez is felírjam a címet. (Másnak is kényszere van rá, hogy a fontos gondolatokat ha esik, ha fúj, felírja valahová, mert félő, hogy kimegy a fejéből?!)

De miért is szerettem meg ennyire A tükörjárót? Röviden, mert azt nyújtotta, amit a legjobb történetek tudnak, egy percig sem hagyott unatkozni, mindig adott néhány darabkát a puzzle-höz, de újabb és újabb nyomoznivalót is.

A történet a távoli jövőben indul, miután mostani világunk a felismerhetetlenségig darabjaira hullott, az egyik ilyen földszilánk lakóival, a mesebeli Anima földjén. A tárgyak náluk közel sem élettelen dolgok, épp ellenkezőleg, lelkük van, amikből az emberek - ki ügyesebben, ki kevésbé - ki tudják olvasni azok történetét. Ám az olyan, számunkra hétköznapi tárgyak, mint a telefon, a repülőgép vagy a pisztolytöltény, Animán már nem használatosak és ami a világszakadás után megmaradt belőlük, az a helyi múzeumban került kiálltásra.

Itt dolgozik főszereplőnk, Ophélie, aki különleges képességei - kiváló olvasó és ahogy a cím is utal rá, tükörjáró, vagyis képes valamely tükrön át bemászni, egy gondolatban kiválasztott másik tükrön pedig kijönni - mellett azzal is jócskán kitűnik a családjában (ugyanis egész Anima egy család!), hogy mindent elkövet azért, hogy minél később mehessen férjhez, ugyanis nemcsak hogy az ellenkező nem hagyja hidegen, abból sem csinál titkot, hogy az ő szívéhez jóval közelebb állnak a már említett beszédes tárgyak mint az emberek. Kakukktojás kis introvertáltként, nagybácsiján - aki segíti és elfogadja őt úgy, ahogy van - és csibész kisöccsén kívül jóformán csak a saját életet élő csíkos sáljához ragaszkodik erősen. Hogy mégis férjhez adhassák, a családja ultimátumot ad neki: ha ismét kikosarazza a kérőjét, nem maradhat a család tagja. Ophélienek pechére ezúttal nem egy animistától, hanem a messzi Sarkról (a világ egy másik, távoli szilánkjáról) származó Thorntól kapott ajánlatot, amit kénytelen-kelletlen el is fogadott, így az otthonát mindenképpen el kellett hagynia… Egyedül Roseline nénikéje kísérte el a nagy utazásra, akiben kezdetben csak saját zsörtölődő anyukája másolatát látta és igyekezett a lehető legkevésbé beavatni gondolataiba, majd ahogy egyre fojtogatóbb kutyaszorítóba kerültek ők ketten az ismeretlen, fagyos Sarkon, úgy ébredt rá Ophélie arra, mennyire sokat is jelent a nénikéjének és mennyi mindent tesz meg érte, akár a saját büszkeségének és testi épségének feladása árán is.

Nagyon tetszik A tél jegyeseiben, hogy bár a varázslatos helyszínek és a cselekmény csak úgy pörög, emellett a kiemelt szereplők is végig árnyaltan jelennek meg, az írónő mindenkinek bemutatja a pozitív és a negatív oldalát is. Ophélie-vel persze már a legelejétől könnyű szimpatizálnunk, hogy a sokak szemében esetlen fiatal nő a konvenciók ellenére a saját útját szeretné járni és a tudását kamatoztatva dolgozni, szurkolunk neki és reméljük, hogy minden akadályt legyőzve az igazság végül az ő oldalára pártol. Ám a cselekmény bonyolódása során számos morális dilemmába, fenyegetésekbe, a sarkbéli nemzetségek összetűzéseinek kereszttüzébe sodródik, melyekre gyors észjárása ellenére sincs farzsebből előhúzott válasza, és bizony rengetegszer nem tud vagy (jogos) félelemből nem mer kiállni magáért. És igen… noha Ophélie természetszerűen egy csendes, alkalmazkodó ember, mégis szerencsétlenségére többször kijut neki fizikai bántalmazásból is. Ezeknél a jeleneteknél például nagyon szántam szegényt, de a (varázs)valósághoz persze ez is hozzátartozik sajnos.

A jegyesek kapcsolatának alakulása is végigfut a könyvön, mintegy mellékszálon, de az az érzésem, hogy ez a vetület a következő kötetekben majd kibontásra is kerül. Thorn merev, racionális karakterén nehéz volt kiigazodnom. Igazából inkább szimpatikus lett nekem, főleg azok után, hogy Ophélie (nem szándékosan) kiolvasta nagykabátjából Thorn fiatalkora meghatározó eseményeit, melyek magyarázatot adtak sok furcsa felnőttkori személyiségjegyére. Hogy sajátos vonzódása Ophéliehez őszinte lehet-e, vagy tényleg csak számításból szeretné feleségül venni, hogy az esküvői szertartás során, a Sark hagyományainak megfelelően ő is megszerezhesse menyasszonyától az olvasás képességét… Hát, én remélem nagyon, hogy az őszinteség lesz a válasz. Ha már szegény Ophélie előreláthatóan ott kényszerül tölteni élete hátralevő részét, kijárna neki egy társ, akire legalábbis jóbarátként számíthat. Persze kérdéses, hogy hogyan is alakul az életük, mit hoz az esküvő,milyen új botrány üti fel ezek után a fejét a Holdvilágban, Roseline néni meddig marad Ophélie mellett, látja-e még valaha az igazi családját és… előkerül-e még az óriáskutyák húzta repülő szán?! (Remélem, igen!)

A kedvenc mondatom: 
“Káprázatokkal teleszőtt anyagai, amelyekből a ruhákat készítette, vetekedtek egymással leleményben.” ( - Ez a Délibábos ruhatervező, Melchior báró jellemleírásának egy része, akinek mint hálás klienseitől megtudjuk, “aranyból vannak az ujjai”!)