Titokban azt szerettem volna, ha a kényszerkarantén idején én is produktívabb leszek és időt szentelek majd azokra a dolgokra, amik boldoggá és egyszersmind jót is tesznek, például hogy többet fogok olvasni. De sajnos nemhogy nem így lett, de a Švejkkel többször is jócskán megakadtam. A háborús történetek egyébként sem szippantanak be könnyen, valami ismert, de nagyon távoli valami volt az én világomban mindig is a harc, az ellenségeskedés, a szigorú alá-fölérendeltség, a koszosan, mosdatlanul egyenruhában masírozás, stb. ... és ugye sokszor a férfi szemszögéből látjuk csak az eseményeket. Ugyanígy a Švejknél is, de cseppet se bánom, hogy majd' 3 hónapig ültem rajta, mert annak ellenére hogy végig jól szórakoztam rajta, úgy tűnik, ehhez a típusú történetmeséléshez van, akinek egy kicsit gyakrabban kell szünetet beiktatnia.

De kicsoda Josef Švejk? Ez egy nagyon jó kérdés, mert ahogy haladt előre a történet, nekem is egyre kevesebb fogalmam maradt róla. Az orvosi szakvéleménnyel hülyének(! :( ) nyilvánított cseh kutyakereskedő mindegy, hogy a hátországban, vagy már a fronton ténykedik, valahogy mindig egyik slamasztikából a másikból kerül. Már a háború előtt lépten nyomon lecsukják valamiért, és később a fronton sem könnyíti meg a bajtársai -és a saját - életét. Egyszer valami olyan félreértés során, amire egy emberként hördülünk fel és követelünk igazságot szerencsétlen Švejknek. Máskor pedig értetlenkedve süppedünk a könyv mögé és próbálunk rájönni, hogy ezt mégis miért tette? Hogy tud valaki így kitolni saját magával? Hol megkérdőjelezzük a hülyeségre vonatkozó diagnózist - mert főhősünk sokszor furfangosabban játssza ki az osztrák államhatalom parancsait mint hinnénk -, hol ezzel magyarázzuk bárgyú naivitását.

Miután 1914. június 28-án meggyilkolták az osztrák trónörököst, Csehországban is megkezdődött a háborút megelőző mozgolódás. Takarítónője révén Švejkhez is eljutott a hír:

- (…) Mostanság nagyon kevés a becsületes ember, Müllerné. El tudom képzelni, hogy csalódott a Ferdinánd őfensége abban az illetőben, aki Szarajevóban belelőtt. Ő csak azt látta, hogy jön egy úr, gondolta, na, egy rendes ember, milyen szép, hogy megéljenez engem. Az az úr meg egyszerre csak puff. Mennyit kapott a fenséges úr, egyet vagy többet?

- Az újság azt írja, Švejk úr, hogy a Ferdinánd őfensége olyan lett, mint a szita. Minden patront belelőttek, amennyi csak volt.

A történeknek hamar híre ment, a titkosügynökök pedig nem tétováztak minden gyanúsnak tűnő személyt eltávolíttatani ezekben a felgyorsult eseményekkel teli napokban. Naivsága miatt Švejk törzshelyén, a Kehely nevű kocsmában elejtett osztrákellenes kijelentései miatt csakhamar sokadmagával - a kocsmáros is köztük volt - a rendőrségi kihallgatáson találta magát.

S a vizsgálóbírák, az újkor Pilátusai, ahelyett, hogy becsületesen mosták volna kezeiket, pörköltért meg pilzeni sörért küldtek a Teissigba, és egyre több ügyet terjesztettek az államügyészség elé.

Itt hülyesége okán felmentést kapott, ám innen meg egyenes út vezetett volna a katonasághoz, ahová reumája miatt kerekesszékben vonult be! A regény szerint ezidőtájt a háborútól rettegő férfiak sportot űztek belőle, hogy valamilyen légből kapott egészségügyi probléma ürügyén mégse kelljen bevonulniuk. Képesek voltak a legkülönfélébb módokon kárt tenni a testükben, csakhogy távol maradjanak a frontvonaltól. Švejkben látszólag nem ébresztett félelmet a háború gondolata, mint megtudjuk, már korábban is volt katona, amikoris egy állatorvos is megvizsgálta, ami azon túl, hogy ő is megállapította nála az idiotizmust, állítása szerint nagyszerűen sikerült. Ennek ellenére érezhetően ő sem kívánkozott harcolni, a szigorú orvoscsapat azonban szimulánsnak nyilvánította, és hogy megtörjék, diétára és naponkénti beöntésre kötelezték, mondván, ez a módszer segít majd Švejket harckésszé "gyógyítani"...

Az azért kiderül, hogy Švejk esete nem egyedi, a K. u. K.-ba behívott leendő katonák ha csak tudták, mentették a bőrüket. Önszántából senki nem akart háborúba vonulni. Kalandjai során Švejket számos fura szerzettel sodorta össze a sors a cseh kocsmákban, a börtönökben és a harcmezőre tartva, de a rémes gondolatra, hogy az uralkodó akaratáért a biztos halálba rohanjanak, bajtársai újra és újra elszörnyedtek.

A fiatal katona őszintén felsóhajtott. Maga is elbúsult a fiatal életén, hogy épp egy ilyen ostoba korba tudott beleszületni, amikor levágják, mint a tehenet a vágóhídon. Miért van ez az egész?

Švejk mindenesetre az átlagos katonánál valamivel több helyen fordul meg, miután szimulánsként ismét fogdába zárják, ahonnan sorstársaival együtt istentiszteletre is jár, megismerkedik Katz tábori lelkésszel, aki maga mellé fogadja tisztiszolgájának. Sajnos a kölcsönös szimpátia ellenére a tábori lelkész ital- és játékszenvedélye mellett a viszonyuk nem tudott elmélyülni, egy alkalommal kártyán el is játszotta Švejket - így került Lukaš főhadnagyhoz.

Tisztiszolgai feladatának túl mindjárt az elején kapott egy másik elintéznivalót a főhadnagytól. Mivel civilben kutyakereskedésből élt, Lukaš főhadnagy rendelt tőle egy szálkás szőrű pincsit. Azt sajnos nem tudta, hogy Švejk a leendő vevőinek rendre pedigrés, fajtiszta kiskutyákat ígért, aztán pedig sokszor egészen másmilyen fajtájú, lopott, keverék felnőttkutyákat szerzett helyette. Pontos leírást is kapunk Švejk sajátos kutyabeszerzési szisztémájáról, először is találnia kellett a kért típushoz legalábbis hasonló kutyát, akinek aztán - ha "úri", válogatós kutya volt - ki kellett deríteni a kedvenc ételét ( ez jellemzően valamilyen hús, pl. májszokott lenni), ki kellett lesni, mikor és kivel szokott a városban feltűnni, majd sétáltatás közben le kellett vágni róla a pórázt és a finom falatokkal elcsalni a gazdájától, vagy attól aki éppen sétáltatja. A megrendelőnek pedig lehetőleg óvatosan jelezni is kell, hogy melyik az a környék (ahonnan a kutya eredetileg származik), amit kerüljenek majd el, mert veszélyes arra sétáltatni. Így lett Lukaš főhadnagy kutyája Max (akit azelőtt Foxnak hívtak).

Ahogy elnézte Maxot, Švejkben ez a filozofikus gondolat született meg:

- Ha úgy vesszük, akkor tulajdonképpen a katonák is mind el vannak lopva hazulról.

Ez a Maxos (Foxos) rész egyébként nagyon megérintett, itt volt az egyik olyan alkalom, hogy hetekre leraktam a könyvet. Persze tudom, nem árt tudni, hogy ment ez annak idején, meg hát hány szörnyűbbet tettek emellett, pláne a háborúban (tudom!!!!), de akkor is, ki a csoda szeretné azt olvasni hosszú-hosszú oldalakon át, hogy csalják el egy gazdi kiskedvencét, kötik pórázra és tartják fogva bezárva egy lakásba, amíg le nem nyugszik annyira, hogy a következő gazdájára már rá lehessen bízni...? És hogy rávernek és belenyomják az orrát, valahányszor a padlóra piszkít... Idegen helyen... Bizonytalanságban, stresszhelyzetben, új ember társaságában, úgy hogy napokig ki sem viszik az utcára... Szóval tényleg ezután hogy azonosuljon a 2020-ban Švejket olvasó ember a regény főhősével? Nehezen??

Na mindegy, szóval Švejk - mint kiderült - rossz embertől lopta el a kutyáját, Lukaš főhadnagy amint kitette vele a lábát az utcára, lebukott, a vétség miatt pedig Švejkkel együtt áthelyezték őket České Budějovicébe, ahová azonban főhősünk csak nagy késéssel érkezett meg, ugyanis már az oda vezető úton elveszik a vonatról, és a nagyon egyértelmű útbaigazítások ellenére - hogy pontosan hogyan tud eljutni a századához - mindig másik úton indult el.

Hasonlóképpen, minden út České Budějovicébe vezet: Švejk, a derék katona legalábbis szentül meg volt győződve erről, amikor a budějovicei táj helyett a milevskói falvak tűntek fel a szeme előtt.

Éppen az ilyen húzásai miatt bizonytalanodtam el abban, hogy valóban olyan buta lenne-e, mert hát ha úgy vesszük, ahol csak tudott, ellenállt a rendszernek és a vezérkar parancsainak. Švejk szemmel láthatóan nem is akart a odatalálni a századához, így hát végeláthatatlan, sziszifuszi utazásra indul, abban bízva, hogy amíg telik az idő, egy szép napon a csatározások is befejeződnek. De mindezt olyan természetességgel tette, anélkül hogy bárki útjába állóban a bújdosó katona benyomását ébresztette volna, hogy nem keltett feltűnést.

Amint eljut aztán Budějovicébe, a főhadnaggyal együtt ismét áthelyezik őket, ezúttal Bruck an der Leithába. Itt nem telik sok időbe és hadbíróság előtt találja magát. Lukaš főhadnagy egy szerelmes levél kézbesítésével bízza meg, azonban útközben elkapják, Švejk pedig hogy a főhadnagyot le ne buktassa, úgy ahogy volt, megette a levelet! Talán ezek után nem szorulna kiemelésre, de borzasztó lényeges eleme a regénynek a humor. Elég erre a bruck-i kihallgatásra gondolnunk, ahol Švejk ráadásul megtagadta a diktált mondatok leírását, arra hivatkozva, hogy az éjszaka folyamán elfelejtett írni. Vagy ott voltak a harcvonalra tartó vonaton "seggrepacsit" játszó bajtársak, meg a mindig éhes Baloun. Vagy amikor az asztalra kiterített hadszínterek térképére piszkított az ezrediroda kandúrja, a rövidlátó Schröder ezredes pedig nem sejtve, mit tesz, kezdte szórakozottan rendezgetni a zászlócskákat, hídfőket és... kakidarabokat.

- Was ist das, meine Herren? - kérdezte meglepődve, amikor valami az ujjára tapadt.

- Wahrscheinlich Katzendreck, Herr Oberst! - felelte rendkívül udvariasan Ságner kapitány mindannyiuk nevében.

Dub hadnagyot pedig kimondottan legkellemetlen, de egyben az egyik legmulatságosabb helyzeteket előidéző szereplőnek találtam.

Összehívta egész szakaszát, és hosszú beszédben figyelmeztette katonáit, hogy az oroszok, mielőtt visszavonultak volna, mindenütt nemibeteg személyzettel felszerelt bordélyokat hagytak hátra, hogy ezzel az aljas trükkel nagy veszteségeket okozzanak az osztrák hadseregnek.

Hatásosan ellensúlyozzák a mókás helyzetek az útközben és a lövészárkokban szerzett fájdalmas tapasztaltokat, a barátságtalan vidékeket.

Mezőlaborc körül az egész völgy fel volt dúlva és túrva, mintha óriásvakondok seregei dolgoztak volna itt. A patakocskán túl az országút felszaggatva, szétlőve, s mellette letaposott foltok látszottak, ahol katonák táboroztak.

Viszont a regény befejezetlen maradt. Sőt. Nagyon befejezetlen!! Nemsokkal ezután Švejk még Galíciában miután kíváncsiságból felpróbált az orosz egyenruhát, átmenetileg osztrák hadifogságba kerül (HÁT!!! igen!), de szerencsére kiderül a félreértés és visszamehet a századához, a bajtársak pedig épp a háború lényegén élcelődnek, folyik a diskurzus, amikor egyszer csak - vége. Csak így, a semmiből. Na jó, láttam, hogy fogynak a lapok, de azért meglepett ez a hirtelenség.

Tehát zárul, ahogy zárul, alatta pedig dőlt betűvel a magyarázat: Hašek írás közben súlyosan megbetegedett, az utolsó fejezeteket már ráadásul diktálta. Mindenesetre így, hogy aludtam rá egyet, még ez is tetszik benne, hiszen így a továbbiak a fantáziánkra vannak bízva.

Összességében örülök, hogy befejeztem, tényleg voltak nagyon vicces pillanatai a történetnek (oh hát majdnem kifelejtettem: hol máshol tűnik fel nyomtatásban ilyen sűrűn az a szó, hogy faszolás?? - egyébként ha esetleg ti sem tudtátok, a kérést, vételezést jelenti, pl. a katonák fejadagjára vonatkozóan), és ahogy haladtam előre, mindig egyre jobban vártam Švejk következő remek ötletét, a végtelen sztorijait vagy a gyakran ismételt honvággyal teli, a Kehelybe, a velkopopovicei sör után, a nyugtalan és kusza, de háború nélküli élete utáni vágyódását.

A kedvenc mondatom pedig ebből a regényből (ide mindig vicceset választok, de nem tehetek róla):

- Bejuthat-e a mennyországba egy ló?